Orángutánok. Nagyon fura állatok. És ahogy nálunk, embereknél is, minden egyed más és más, mindegyik önálló karakter, jellem. Értelmet kifejező szemek, majdhogynem gondolatokról árulkodnak, bölcsek és nyugodtak.

Aki nem látja ezeknek az állatoknak a tekintetében az embert, nem látja önmagát, az nekem nem ember.

Nézd a szemüket, és aztán nézd őket újra végig azzal a tudattal, hogy mentett állatok. Hogy otthon, általában láncon vagy csirkeólban, ketrecben tartott kedvenc volt, szexrabszolga, passzióból megkínzott, megcsonkított, az élőhelyéről elűzött, árván maradt, erdőtűzben megégett, helyiek által üldözött, megvert, vagy ennivalónak levadászott állat. Most olyan jó helyen van, amilyen jó helyen egy ilyen orángután csak lehet. Óvják, védik, tanítják, visszaszoktatják az erdőbe, majd szabadon engedik. Rendben vannak, otthon vannak, mostmár békében élhetnek majd.
De nézd végig a tekintetüket. Mit érzel, mi van benne és mi hiányzik belőle?

Tavaly Kalimantanon a véletlennek köszönhetően eljutottunk egy nagyorrú majmok mentésével foglalkozó alapítvány kórházába és a mentett majmok élőhelyeként funkcionáló szigetre. Ott találkoztunk Abival, az alapítványi munkatárssal és profi fotóssal. Az esti beszélgetésnél mutatott képei közt láttunk elképesztően szuggesztív orángutánfotókat.
Egy orángután-menhelyen készítette őket, és hát én kezdetben idegenkedtem, mert sokat olvastam a turizmusból élő orángutánmenhelyekről, ahol cirkuszi mutatvány az etetés, de Abi megnyugtatott, hogyha kerülni akarjuk a tömeget és az állatok mentésével foglalkozó, valódi menhelyet akarunk látni, oda kell mennünk. Nyaru Menteng Rehabilitációs Központ, nincs benne a Lonely Planetben, a neten azt írják nem látogatható, leginkább iskolai csoportok előtt van nyitva, tehát elmentünk megnézni.

  A menhely szigorúan vett területére nem is jutottunk be, meeting van, tárták szét a karjukat a biztonsági őrök, jelezve, hogy a dolog természetéből adódóan, sose lehet tudni meddig tart. És bár ez kudarcnak tűnik, kifejezetten megnyugtató, hogy nem mehet be akármilyen jöttment turista, mert nem látják szívesen. Viszont a helyiek csónakba ültettek bennünket és elvittek minket az „egyetemre”.
Az ottani benyomásaink és az azóta beszerzett információk alapján Nyaru Menteng az a menhely, aminek mi a menhelyet, illetve rehabilitációs központot gondoljuk. Itthon a hazaérkezés után volt alkalmam elolvasni, hogy ez a világ legnagyobb orángutánmentő menhelye, igazi rehabilitációs központ és valóban az állat miatt, annak érdekében működik. A legfontosabb, hogy el van zárva a látogatók elől. A látogatóközpont csakis oktatási célból, ismeretterjesztő, információs kampányok keretében működik, ahol az állatok megismerésén túl, a helyieknek alternatív növénytermesztési technológiákat is bemutatnak, az illegális fakitermelés megakadályozása érdekében. Több, mint 200 fő dolgozik bébiszittertől orvosokon át, oktatókig, szinte mind a környező falvakból, ami az én logikám szerint legitimálja a létesítményt a helyiek körében. Közel 600 orángutánt nevelnek tudományos alapossággal és a neten található információk alapján jóleső szakértelemmel. Három fizikailag és céljában elkülönült egységből áll. A Baby School, vagyis a bölcsőde feladata az árván maradt kölyökkorú, vagy élőhelyét vesztett, falusiak által befogott, cirkuszokban, vagy csak helyi menő csávók által testben és/vagy lélekben megkínzott idősebb állatok fizikai és mentális egészségének visszaállítása, ahol az azonos korú állatok kislétszámú csoportjait tanítják mászni, mozogni a fán. Az idősebbek, miután megerősödtek, mennek felsőbb osztályba, de a kicsiket évekig pátyolgatják itt, lévén a kölyök orángután lassan nő, a kicsiről az első hét évben az anyja gondoskodik. De amelyik már alkalmas, átkerül a Forest School-ba, az erdei iskolába. Ez egy nagyobb erdős terület, körbekerítve, védve a helyiektől. A mentett állatok itt szerzik meg azokat a képességeket, amelyek a szabadban, a vadonban való önálló élethez kellenek. Megismerik az ehető, számukra új gyümölcsöket, azok keresésének módjait, a fészek készítésének trükkjeit, de még az ellenségek felismerését is, különös tekintettel a kígyókra. Mindezeket napi szinten gyakorolják velük. Miután ezen képességek birtokában vannak, kikerülnek az úgynevezett egyetemre, az Orangutan University-re.
Ez egy hatalmas árterületen öt szigetből álló terület, ahol a majmok már szabadon, de ellenőrizhető módon, a helyiektől nem háborgatva élnek. Két teljes évszakváltozást kell itt eltölteniük, két száraz, két nedves évszakot. Mindennap ellenőrzik őket, kis etetőpontokon még időnként kapnak enni, de a gyümölcsben gazdag időszakban egyáltalán nem, és az ínségesebb időkben is sokszor kimarad, hogy az állat kényszerítve legyen önmaga megoldani. Figyelik, hogy az esti fészeképítés melyiknek, hogyan megy, ha kell még tanulnia, segítenek neki. Ebben az időszakban az önállóbb egyedeket a környék kikötőjének számító kis Sei Gohongtól egyre távolabbi szigetekre helyezik, ahova már a helyiek sem mehetnek.

Az orángutánokat turistáknak pénzért mutogató vállalkozók a frissen az egyetemre került állatok legközelebbi szigete körül mozoghatnak csak, így megoldható, hogy minél többet töltenek önállóan a szigeteken, annál kevesebb érintkezésük legyen az emberrel. Szépen lassan az embertől független, teljes értékű egyedként kerülhetnek vissza a vadonba. Csodaszép vállalás.
Példaértékű ez a szellemiség, ezek a tervek, ezek a már működő mechanizmusok, ezt várja az ember egy állatmenhelytől.

Pár éve Szumátrán 5 napig jártuk a világ legjobb vezetőjével, Abu Ketambe -val és társával Guammal a közép-szumátrai őserdőt orángutánt keresve. Mindennap sátortábort építettünk, majd bontottunk és semmit nem hagytunk magunk után. Ekkor találkoztam életemben először valóban vadon élő emberszabásúval, orángutánnal. Hosszan az állat szemébe nézve, egyenrangú félként, mindkettőnk szabadon választott akaratából, az a KAPCSOLAT az UNIVERZUM-mal. Hihetetlen élmény. Az néha tombolt, néha verte a mellét, néha érdeklődve jött közel, néha untattuk.
Látni a fiatal, de teljesen kifejlett hím erőfitogtatásában, a felénk dobott karvastagságú ágak zuhanásában a terület kijelölését, az "eddig és ne tovább" jelzését, úgy, hogy abban agressziónak, támadási szándéknak nincs nyoma, aztán látni az egészséges érdeklődést, a közeledést, majd részt venni a kölcsönös kapcsolatfelvételben, a gesztusokból, mimikából, kézmozdulatokból és hangokból álló „kommunikációban”, egyszerűen fantasztikus. Nagyon élesen láttuk, milyen az egészséges lelkületű állat.

Ezeket a mentett orángutánokat nézve látom, hogy fátyolos a tekintetük. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ezek a majmok, nem bölcs nyugalommal tekintenek körbe, hanem enerváltan, szomorúan, vagy fájdalommal teli. 
Ezek az állatok már rendben vannak, végre jó helyen vannak, végre végetért a szenvedésük, végre tőlünk szabadon élhetnek majd. De soha nem lesznek egészséges vadállatok, egy életre megnyomorítottuk őket, nincs bennük élet, mert az a vadon élő állatban van, abban vibrálás volt, tűz, lendület. Magabiztos volt és önazonos.
Isten volt ezekhez képest.
Az itteni orángutánok sosem lesznek vadállatok, noha vadon élő állatok lesznek. 
De talán ez a legtöbb, amennyit tehetünk értük.

Ui. De amúgy szégyellem magam. Azzal hogy odamentem, a helyiek pedig (ugyan a menhely tudtával és beleegyezésével) bevittek az első szigetig, lassítottam a visszailleszkedésüket, mert a helyi arcok cukornád darabokat dobáltak nekik, az állatok emiatt jöttek elő. Fotózni lehet őket, de így nem tanulják meg, hogy nem az ember adja a kaját és mindig veszélyben lesznek, ha bárki élelemmel elő tudja őket csalogatni. Első évfolyamosok az első szigeten, talán mire az ötödikre kerülnek, már elfelejtik mindezt.

Nyaru Menteng Orangutan Rescue Center, Palangkaraya, Kalimantan, Indonesia